Írta: Németh Krisztina
Miközben tavasszal azon gondolkodtam, mit lehetne még az egyre bővülő koppányi kertbe ültetni, Márti néni a szomszéd utcából jelezte, hogy épp kiirtani készül a csicsókáját, mert nem bír már a mindent birtokba vevő növénnyel.
Emlékeztem gyermekkoromból az akkori kertünkre, ahol nagymamám nevelgette a csicsókaültetvényt. Szép sárga virágok jutottak eszembe, melyek, mint aprófejű, magasra nyúlt napraforgók szegélyezték az udvart, és felderengett valami azokról a kerek lilás gömbölyű gumókról, melyeket nagyanyám „édeskrumplinak” becézett.
Ma már tudom, hogy ez az „édeskrumpli”, nem az az édeskrumpli, amely batáta néven érkezett nem is olyan régen az országba, hiszen tavaly már ezzel a földönfutó hajnalkaféle növénnyel is kísérleteztem a bakonyi kertben. Mindkettő igen hasznos növény, mivel igénytelenek, egyformán fogyaszthatóak cukorbetegek által is, rengeteg vitamint és ásványi anyagot tartalmaznak, sőt, megkockáztatom, hogy még az ízük is némileg hasonló.
Megörültem hát a hírnek, hogy Márti néni nekem ajándékozna néhány tövet a halálra ítélt csicsókásból, mert szép 
dísznek gondoltam a kerítés és a kerekes kút mellé csokorba ültetve. Nem is annyira a gumók foglalkoztattak, bár hallottam már mennyire pozitív hatású lehet ez a növény a táplálkozásunkban.
Fogtam tehát az ajándékba kapott már hajtásnak indult apró kis növényeket és két kerítésoszlop közé ültettem őket. Szépen fejlődésnek is indultak, amíg egy óvatlan fűnyírás le nem kaszálta az összeset, miután a „kertész” gyomnak gondolta az ültetvényemet. Elbúcsúztam a frissen szerzett csicsókástól, aztán meg is feledkeztem róla.
Pár hét sem telt el, és miközben a narancsszínű batáta palántáit rendeztem sorokba a nyár elején, észrevettem, hogy a csicsókahajtások is megújult erővel törnek föl a földből. Ezt a lendületet nyár végéig abba sem hagyták, és szeptember elejére már 3 méter magas 3-4 cm vastag szinte fás szárú növényekké fejlődtek, melyek telis tele voltak bimbóval. Vártam nagyon a virágzást is, és már minden elnyílt majdnem a kertben, amikor a csicsóka sárga virágai hatalmas csokrokban együtt kezdtek pompázni a krizantémok népes családjával.
Mindeközben az édesburgonya ültetvény, mely az előző évben bő terméssel ajándékozott meg, mintha idén ellustult volna, alig-alig fejlődött. Köszönhető volt ez az ültetése utáni hatalmas hőségnek és szárazságnak, amely még ezt a naphoz szokott, szélben edzett szárazságtűrő növényt is megviselte ebben az évben.
Eljött a hűvös őszi szelek ideje is, és november első napján, ahogy az már szokásommá vált, nekiláttam a fagy által megcsípett levelű batáta-azaz a hajnalkaféle édesburgonya- felszedésének. Szép, narancsos színű, vastag gumók gurultak elő a földből minden ásónyom után, de sajnos a termés fele sem volt az előző évinek. No, gondoltam, ennyi krumpli tárolásán nem kell sokat törni a fejem, hamar el fog fogyni. Ami nem is baj, mert nem is olyan egyszerű azt a szükséges 10-15 fokot állandóan biztosítani. Tavaly még a pincében is lehűlt a levegő 10 fok alá a kinti mínuszok hatására. Az édesburgonya pedig tudvalevő, hogy kényes a hűvösre, és előbb indul penészedésnek, ha hideg éri.
November közepéig begyűjtöttem kertem utolsó terményeit, a tűzpiros égető chilit, az óriási narancsszínű koppányi sütőtököt, a feketegyökeret, az újra kikelt zöld kaprot és a metélő petrezselymet. December első napjaiban már csak azért néztünk ki a birtokra, hogy betemessük a kiásott vizes árkot. Addigra a „csicsókafák” is megadták magukat a hidegnek és a zord szeleknek, és elbarnult, széltől elhasalt lógó levelű maradványaik csúnya látványt nyújtottak. Gondoltam összeszedem a komoran búslakodó elszáradt szárakat, és a komposztba teszem őket. Amint lehajoltam, hogy letörjem az első csicsókaszárat, a talaj furcsa duzzadására lettem figyelmes. Emlékeztem, hogy gödörbe ástuk a palántákat, de a csicsókatövek most kis dombokká alakultak, és helyenként kis lilás gömböket véltem felfedezni, amint kikandikáltak a földhalom tetején. Megkapirgáltam ujjaimmal a földet, és bár tudtam, hogy a csicsóka gumókat fejleszt, mégis meglepődtem a látványtól.
Hatalmas és kisebb gumók felváltva töltötték ki a földkupacot a növény gyökerei között megbújva. Egyesével 
fordítottam ki a szárakat a földből, és minden száron megismétlődött a csoda. Ismertem már a gumókat a piacról is, de ekkora méretűekkel még soha nem találkoztam, némelyik egy kisebb káposztafejjel is versenybe szállhatott volna. Megrészegülve a zsákmány illatától, csak szedtem, csak szedtem nagyanyám „édeskrumpli”-ját, míg azon vettem észre magam, hogy már a tizedik vödör telik meg. Több mint 30 kg csicsókát szedtem ki a földből néhány növényszár alól, ennyivel ajándékozott meg az anyatermészet, kárpótolva a batáta csekély mennyiségéért. Hagytam azért a földben is jócskán, hiszen következő évben is szeretnék sárga mini napraforgót a kertembe, és csicsókagumót a tányéromra. Talán nem is kellett volna ennyit sem kiásnom, ha tél idején sűrűbben járnék a Bakonyba, de a havas téli utak nem mindig engednek errefelé közlekedni.
A csicsóka amúgy bírja a hideget, amíg a földben van, így egész télen frissen szedhető lenne. Ezzel szemben, ha már felszedték, kényes jószággá válik, és gyorsan összefonnyad, ha nem kap 95 % párát és közel fagyos levegőt. Így nem maradt más választásom, mint kitalálni, hogyan tegyem tartóssá és üvegekbe a felszedett csicsókát. Ezt a kísérletet azonban egy másik történetben fogom tálalni.